Hallottad már azt a viccet, mikor egy előadónak bekapcsolva marad a mikrofonja, és ebből születik a kellemetlen, komikus helyzet? Te sem hitted el, hogy ilyen előfordulhat a valóságban is? Akkor olvass tovább!
Minden egy napsütéses őszi napon kezdődött, mikor is felkértek, hogy október 13-án lépjek fel a Vízgömb show-val a II. Országos Járóbeteg Szakdolgozói Tudományos Napon, a Lurdy-Házban. Örömmel mondtam igent a megkeresésre.
Szokásom szerint, meg azért is érkeztem jóval korábban a helyszínre, mivel tudtam, hogy a nap zárásaként – mint egy meglepetésként - fogok fellépni, így sietni kell majd a kellékeim bepakolásával. Ellenben, így legalább bőven maradt időm átbeszélni a zene lejátszását a technikussal, illetve megkaptam a fejmikrofonomat is. Nem egyből a fejemre, hanem csak a nyakamba vettem fel. Jóhiszeműen, hogy maga a műsor úgy is csak egy óra múlva lesz, meg sem néztem, hogy be van-e kapcsolva. Végzetes hiba volt.
Egy kis csúszás mindig benne van egy-egy ilyen konferenciában, így abban a szabad harminc-negyven percben lélekben, csöndben is felkészültem a műsorra az öltözőmben.
Egyszer csak belép a megrendelő a szobába. Mivel még nem találkoztunk, illedelmesen bemutatkozom. (A műsorom végén fel szoktam hívni egy vendéget a színpadra, és őt beleteszem egy vízgömbbe. Mindig fel szoktam kínálni azt a lehetőséget, hogy a megrendelő mondjam meg, hogy ki legyen ez az ember.) Mivel most találkoztam az ügyféllel először, és korábban telefonon még nem sikerült egyeztetnünk ezt, megkérdeztem tőle, hogy ki legyen a kitüntetett személy? Ő pedig elkezdte mondani: „Az első sorban ül egy csinos, fiatal hölgy, fehér ruhában. Őt kellene, mert olyan jól nézne ki a színpadon.”
Ekkor már elindultunk a konferenciaterem felé, közben beszélgetve arról, hogy akkor hogyan kellene a még éppen folyó előadás alatt bevinni a kellékeimet a színpad mellé, mikor egy középkorú férfi sietve jön ki a teremből, hogy kinek van bekapcsolva a mikrofonja, mert vagy öt perce azt hallgatják a konferenciázók?! Lenézek a nyakamba lévő mikrofonra, majd a kis dobozra, amin a bekapcsoló/kikapcsoló/némító gomb van, és elborzadva realizálom, hogy a technikus bekapcsolva, és még csak nem is lenémítva adta oda a fejmikrofont, így én vagyok az, akit épp több mint kétszázan hallgatnak az akaratán kívül.
Ezek után már nem csodálkoztam, hogy mikor a műsor végén elkezdtem mondani a szövegemet, hogy: „és ehhez a mutatványhoz a közönség egyik tagjának a segítségét szeretném kérni…” egy fiatal, fehér ruhás nő elkezdett felállni az első sorban.
